Próbababák

Azért a legtutibb, mert tulajdonképpen nem is kismama...

Van a Mango, Zara, Promod, H&M és C&A, és a ruháim 90%-a innen kerül a szekrényembe. A maradék 10% a turkáló, ami volt régebben 20 is, csak aztán a szuper angol cuccok helyett megjelentek a németek... na mindegy.

Épp aznap, amikor kettőt csíkoztam, vettem egy nadrágot a fent nevezett boltok egyikében (a csík előtt), és elgondolkodtam, hogy vajon honnan fogok én ruházkodni, ha nagyobb lesz a hasam? Mert ugye dolgozom, ahol elvárják, hogy ne kertésznaciban és klumpában jelenjek meg minden nap, és amúgy is, elsőterhesként szerettem volna csinos kismama lenni.

Nagy titkot gondolom nem árulok el vele, ha megsúgom, hogy egy ilyen fain kis hagszerkészlet már egy tipegőt is igencsak boldoggá tud tenni. Ráadásul a Régió játéknagykerben igencsak becsületes az ára, így rá is repültem egyre. Van benne csörgődob, ami nemcsak donol, csörög, de a kis részletgazdagsága igen sok piszkálni- és nézegetnivalót is kínál. A mienk virágmintás, nem ilyen őpuritán, mint ez a képen.

Van benne két rumbatök(szerűség), szintén szép mintásak és jókora csörgőként is üzemelnek. A Triangulumot most persze még elraktam, veszélyesebb, mint használható 2 év alatt. A csúcs pedig egy számomra ismeretlen nevű darab (de bölcsésztanár - vagy az ura - biztos fel tud világosítani), ami szintén klasszul marokra fogható és a rajta levő számtalan kis csörgő csudamód csilingel.

Strapabírónak is tűnik, pedig a mi kis gézengúzunk biztosan nem rendeltetésszerűen használja... mármint a dobot. A többiben sok kárt nem lehet tenni, hiszen úgyis rázódni, lóbálódni születtek.

Nyálat is állnak

Talán azért, mert amikor én kicsi voltam, még nem volt olyan nagy divat nálunk, mint most, talán mert nekem sem volt soha, fene tudja, de a Nagyobbik 2 éves volt, amikor először eszünkbe jutott, hogy mi is "beszállunk" az adventi naptár buliba. A sors rögtön elém is sodort egy akciós, festett, fa Mikulást, akinek egy szadista szerelő 24 darab kis kampócskát szögelt a cicijére, és nem átallott nehezékként 24 darab, aranyszállal hímzett, piros zsákocskát is akasztani rá.

Már sokszor hivatkoztam arra az írásaimban, hogy gyermektelenként mennyire halvány lila gőzöm sem volt a gyerekekről, mivel közvetlen környezetemben viszonylag ritkán láthattam babákat. A terhesség alatt annyit javult a helyzet, hogy minden létező szakirodalmat elolvastam a terhességről, és betéve tudtam a szülés összes fázisát, de a legnagyobb parám persze az volt, hogy hogyan fogom én majd bepelenkázni a babát.

Aztán persze le is telt a 9 (nyolc) hónap, meg is született a baba (igaz, nem a könyvek szerint), és végül is a pelenkázás se fogott ki rajtam - és akkor álltam ott egy folyton alvó kis csomaggal a kezemben, fátyolos tekintettel néztem a férjemre, aki megkérdezte: "És mit csinál?"

Korábban már írtam a Sassy egy termékéről, ami igencsak gyatra minősítést kapot nálam. Ezt a játékot egyidőban vettem a halacskával, de az ominózus eset után aprólékosan átvizsgáltam, hogy miként is törhet magzatom életére. Ezidáig nem sikerült rájönnöm, de résen vagyok és használjuk. Mert poronty igencsak kedveli. konkrétan az első alkalommal fél órát bigyulázott vele a jó meleg pancsivízben ücsörögve (persze másnap rá se pillantott).

A játék jó fixen a kád falára rögzül, pörög-forog, zörög-csörög, persze nem magától csak a kis mancsok hathatós közreműködése segítségével. A rajta levő egységek is önállón forgonak, és az őket tartó kar is elmozdul erősebb behatásra.

Nem a vágyai csimborasszója, de heti egyszer nagy örömét leli benne és mindig talál valami újdonságot rajta. ha más nem hát pörgeti körbe-körbe mint girhes macska a templom egerét.

Többgyermekes ismerőseinket ez a naptár mindenképpen összeköti. Nem tudom, hogy kié volt az első, de úgy terjedt, mint a tűz, így most már mindenkinek van körülöttünk. Először nem értettem, mire fel ez a nagy lelkesedés, ez is csak egy hajtogatós naptár, ebben sincs több hétvége vagy péntekre eső ünnepnap. Aztán persze megettem a pudingot én is, és kiderült (mondanom sem kell, sokadszor), hogy az előttem járó barátaink most sem akarnak nekem rosszat, ez a naptár tényleg működik.

Nem vagyok benne biztos, hogy őt így hívják-e, ahogy a címben, de szerintem érthető a leírás. Ezt is akkor vették az uram meg az anyám, amikor hazahoztuk a gyereket a kórházból, és én felsikoltottam, mert a 28 fokos PIC után betoppantunk a 18-20 fokos panelba (ja, mindjárt egy villanymelegítőt is vettek).

Első nap a hagyományos pólyával próbálkoztunk, és amikor ez nem jött be, próbáltam ki ezt a fajtát (szintén iszonyúan méregdrága). Fél szemeszteres egyetemi kurzust igényelt, mire rájöttem a helyes összehajtás-technikára, a gyerek meg olyan iszonyúan ordított közben, hogy öröm volt hallgatni. Persze, nem biztos, hogy ez a pólya hibája volt... Mondjuk Kincsem olyan aprócska volt benne, hogy folyton belecsúszott a mélyébe, amit én nem túl biztonságosnak ítéltem meg, így ez a pólya is használhatatlan volt egy darabig. 

A már korábban emlegetett "Anya taníts engem!" című műremekben meglepően korán találkoztam a játékkockákkal. Illetve csak egy meglepően korai felhasználási módjukkal. Talán 4 hónspod kornál írja, hogy építsünk a gyereknek kockavárat, amit aztán lerombolhat. Hű, mondom, ez nagyon király, ide nekem egy rakat kockát.

Vadászat kezdődött. Fakocka nyilván nem jöhetett szóba, mert azzal alaposan fejbekólintja magát (később kiderült, inkább minket), meg vannak élei és sarkai, mi van ha ráesik, leszemezi (tipikus elsőgyerekes parák). Na de ha nem fa, akkor mi? Tecsóban szereztem egy készlet textilkockát (és a kocsiban egyből elhagytam egy darabot belőle), ami színes, és csörög és nem is drága, de pont mert textil eléggé erőpróbáló abból építkezni.

Következő nekifutás a vaterán begyűjtött Bruin kockák, amik amúgy szintén klafák, és mivel nagyok, így építhetőek, de a rajtuk lévő készségfejlesztő ketyerék miatt mindig azt kellett figyelnem melyik oldalára teszem le, így a gyerek gyorsabban rombolt, mint ahogy én építettem.

Kaptunk DM-es egymásbarakós (vagy megfordítva toronyépítős) pohárkákat, így egy darabig ezek töltötték ki a bennem levő piaci rést. Aztán fanfárok és halleluja, a Máriás nagyker egy eldugott polcán (és később a Régió nagyker szintén eldugott polcán) szembe jött velem egy készlet építő habszivacsból. Két méretű kiszerelés, óvatosan a kissebbet vettem meg, de mondhatjuk, hogy bevált. Még a lelkes rágicsálásnak is egész jól ellenáll, garantáltan nem üti meg benne magát, és remekül eljátszunk apával egyetemben, mondván a gyereknek építünk rombolásra. Ő ugyan közben valami mással babrál, de hát a könyv ezt írta :D

Most ezzel boldogulunk, de azért a közben kitalált alternatív megoldásról sem teszek le, nevezetesen hogy idő előtt beszerezzem a kockás puzzle-t (van Rumcájszos is)

Amikor tavaly nyáron megszületett a Kisebbik lányunk, sehogy sem tudtam legyőzni a lelkiismeret furdalást, hogy a Nagyobbikkal nem foglalkozom eleget. Minden szoptatás közben találós kérdéseset játszottunk, az autóban fekete-fehér-igen-nemet, esténként pedig szoptatás után mindig én meséltem Neki, csak én, csak Neki. És mégis. Így esett hát, hogy a fent említett lelkiismeret furdalást egy jó öreg módszerrel, a játékvásárlással próbáltam kiiktatni. Nekem örömet okozott a beszerzés, a Nagylányomnak az újdonság varázsa, nekem pedig az Ő öröme, újfent. Aztán kicsit később egy nem várt öröm is megérkezett a közös játék személyében.

Heidi Murkoff, Arlene Eisenberg, Sandee Hathaway szerzők jegyzik "Amerika első számú" terheskönyvét. Jó vaskos darab, valószínűleg azért, mert tényleg minden létező információt hordoz, amit a terhességgel -egy amerikai- kismamának tudnia kell. Hónapról hónapra nyomon követi a baba-mama testi és lelki fejlődését, az esetleges tüneteket is, sőt, még személyes sztorikkal is feldobja az amúgy kicsit általános iskolás bioszkönyv tartalmát. Azt is megtudhatod belőle, hogy egy amerikai anyukának mikor milyen vizsgálatokra kell mennie - ami baromi hasznos információ, de szerencsére a szerkesztők voltak annyira figyelmesek, és tűzdelték magyar specifikus dolgokkal is az útmutatásokat.

Nem állítom, hogy többet tud, mint egy másik várandós könyv. Én mondjuk majdnem az összes létezőt megvettem, és kiolvastam (jó, volt amit a könyvtárból), és szerintem egy kaptafára készül az összes. De egyet mindenképpen érdemes beszerezni, akár ez is lehet az, ha van rá felesleges 4-5ezer Ft-unk.

Ez a beírás azért született, hogy másoknak ne kelljen olyan megvető pillantásokat elviselniük kismamatársaiktól, mint nekem kellett egyszer a Brendonban.

Történt ugyanis, hogy terhességem hajnalán hallottam valakitől a fent nevezett dologról, de akkor még csak a kölürírást ismertem ("Olyan széles övszerűség rugalmas anyagból, ami eltakarja a cipzározatlan nadrágodat"). Mindezen infóval felvértezve robbantam be nagy lelkesen a kismamarészlegbe, ahol eladót nem találva szólítottam meg két trécselő, és rutinosnak látszó kismamát. Előadtam a fenti kölürírást, erre kaptam a megvető pillantást ("Hát ez még ezt sem tudja"), egy kérdést: "A bandázsra gondolsz?", majd egy hanyag mozdulatot: valahol ott vannak.

Különösebb lelki sérülést nem okozott az eset, de a nevet fejbevéstem. Választottam egy feketét, aminek a széleit keskenyebbre is lehetett húzni akár (így nem volt annyira ormótlan), szívtam kicsit a fogam az ára miatt, majd hazavittem későbbi legjobb barátomat.

Idén augusztusban még követtük a Kolompos zenekart mindenhová, így az Óbudai Nyár elnevezésű rendezvény záró napját is meglátogattuk dacolva a 40 fokos kánikulával és az árnyák nélküli "pusztában" felállított színpaddal. Először annak örültem meg, hogy könnyen találtam parkolóhelyet (az okosok szerint csak hinni kell benne, és mindig lesz; úgy látszik aznap ez ment), azután pedig annak, hogy a program keretén belül rengeteg társasjátékot, gyerekjárművet ki lehetett próbálni, mesekönyveket elolvasni, szappanbuborékot fújni, szóval maga volt a földi gyerekparadicsom.

Viszonylag ritkán találom meg az újságosomnál ezt a lapot, ami a "a Shape magazin kiadványa azoknak a nôknek, akik fittek és egészségesek szeretnének maradni várandósságuk közben és szülés után is".

Az mondjuk csak egy dolog, hogy engem a "fogyókúrás" és "wellness"-lapoktól kiver a víz. Elismerem, hogy létezik wellness-trend, és vannak sokan (szinglik? nem tudom), akiknek kitölti a napját a kalóriaszámlálás, de én nem ilyen vagyok. Terhesen sem voltam ilyen, és bár aláírom, hogy féltem a kilóktól, és striáktól, és jó lett volna, ha szülés után másnap rámjön a kedvenc farmerom, de az sem tragédia, hogy nem így lett. És valahogy ez a bajom az ilyen tipusú kiadványokkal is - az, hogy örökösen az orrom alá dörgölik, hogy a modern felfogás szerint mennyire keveset törődök önmagammal. Más kérdés, hogy szerintem a gyerekvállalás az életnek az a része, ami nem feltétlenül rólam kell, hogy szóljon, de ha valakinek van energiája a baba mellett még fittnek is lenni, szíve rajta, tőlem...

Miközben fotót kerestem a cikkhez jutottam az igen fontos infó nyomára, miszerint Katherine Heigl (bárki is legyen ő) szintén MBT-zik, amit a celebritybeautybuzz (innen az info) csak popóformáló csukaként emleget.

Nem véletlenül. Én ezt a márkát - ami(k) életem legdrágább csukái - már három éve nyúzom. A gyógytornászom ajánlotta csapnivaló kiállásomat javítandó. A cipő koncepciójáról a weboldalukon részletesen is olvashattok és én tapasztalatból mondhatom, valóban isteniek.

Nagy elhatározás kell az első pár megvételéhez, ugyanis 50.000 Ft (borzalom). A felvételéhez még több, mert hiába a gyönyörűen megmunkált felsőrész, a talp az bizony speckó "gördülős" és a legszipiszupivékonyabb modellek is a kilencvenes évek csótányroppantóit idézik fel borzadó szemeim előtt. De ha egyszer a lábadra kerül egy ilyen csuka, akkor hetente fogsz beletenni egy ezrest a perselybe, hogy egy év múlva vegyél Te is.

A járás benne hihetetlenül könnyű. A sarkadtól a lábujjakig ruganyosan végigördülsz a talpadon. És hogy miért popóformáló? Mert átmozgatja minden izmodat nemcsak a lábaidban, de a fenekedben és a hátadban. Helytelenül tartani nagyon nehéz magad benne, mert elveszíted az egyensúlyodat. Mivel dolgoztatja az izmaidat, így a viszérproblémák is messzire elkerülnek és EZ az az ok, amiért bekerült ebbe a blogba. Én nagyon sokat talpaltam terhesen is, de se hátfájás, se lábdagadás nem játszott be (már ha MBT volt rajtam). Most is ebben tologatom a babakocsit és rakosgatom a perselybe a pénzt, mert lassan már nagyon lestrapálom ezt a párat. Hátrom éve vettem tavasszal, azóta heti 5ször biztosan ez van rajtam. Egy nagy hátránya van, utána  a legfinomabb Tamaris cipő is fapados érzést kelt.

Jajj, ez most annyira lelkesedő lett, mintha fizetnének érte (jó is lenne). Számomra a leglátványosabb az volt, amikor töröttlábú sántikáló rehab barátom felvette. naná, hogy szaladni nem kezdett, de úgy tudott benne járni, hogy nem sántított. na azóta ő is ezt hordja, pedig ha valaki szkeptikus volt, amikor oda belépett, na akkor az ő. én jó szívvel ajánlom mindenkinek. Állatira, hihetetlenül drága, de egy pár nagyon sokáig jól szolgál

Én azoknak a parázós kismamáknak a táborát gyarapítottam az első terhességem alatt, akik szerették volna, ha mire a mindig mosolygó, rengeteget szopizó és egész éjjel alvó újszülöttünk megérkezik a kórházból, tökéletes szoba vár. Ergó, az utolsó hetekre már nem marad más feladat, mint a takarót felhajtani a rácsos ágyikóban, hogy amikor életünk új értelme aludni kíván, egyetlen felesleges mozdulat nélkül tudjuk betenni az ágyába. Ez volt az elképzelésem. Aztán jött a valóság, 2 héttel hamarabb a kiírtnál, így igazi csoda, hogy a meglepetés sikerült. A Férjem ugyanis folyamatosan nyugtatgatott, amikor még nem döntöttük el, hogy tapétázzuk vagy fessük a gyerekszobát, hogy nekem ezzel nem kell törődnöm, minden időre készen lesz.

Én feleslegesnek tartottam, de a nagymamám esküdözött rá. Aztán anyukám akkor vett egyet, amikor a törpemanó kisasszonyt 2700 grammal hazahoztuk, és olyan, de olyan iciripiciri volt, és úgy féltem, hogy megfázik - no, akkor anyuék elszaladtak a Kenguruba, és megvették az igazi, felhajtós-kötözős pólyát (egyébként méregdrágán).

Aztán rátettem a gyereket - aki azon nyomban elaludt, no nem a pólya érdeme volt ez, hanem a koraszülöttségé és az enyhe sárgaságé - aztán belecsomagoltam (gyerek még mindig durmol). Édesen nézett ki, és így biztos voltam benne, hogy nem fog így fázni. Még felemelni is könnyebb volt így, mert nem nyeklett semerre.

Egészen addig tartott az idill, amíg öntudatra nem ébredt a kismanó, vagyis kábé másnap - ugyanis már egyáltalán nem hagyta magát belekötözni, arról nem is beszélve, hogy hivatalosan a kezeit is be kellett volna szorítani a pólyába, de erről csak egy nagy ordítás volt a véleménye. Úgyhogy a pólyát egyszer használtam, amúgy teljesen felesleges babaholmi, szerintem.

Ha ez a könyv pasi volna, akkor nagyon aranyos kis love-story kerekedne a megismerkedésünk történetéből. Tudjátok az a fajta, amit percekre bontva lehet mesélni a barátnőknek (és akkor rámnézett, aztán azt mondta, majd én ezt válaszoltam... stb.).

Szóval tavaly májusban az Alexandrában ténferegtem valami jó kis olvasnivaló után kutatva, és mivel a szerzőhármas (Ruedriger Dahlke - Margit Dahlke - Volker Zahn) első tagjának már olvastam pár elgondolkodtató könyvét, így szétnéztem az ő terepén is. Hát ez a könyv már messziről a szemem elé ugrott, le is vettem a polcról, majd pár lapozás után vissza is tettem, mondván ez nekem most nem aktuális (ti. az alcím: A várandósságról és a szülésről holisztikus szemmel). Teljesen más témájú irományokkal megrakodva távoztam is. Másnap felhívott a barátnőm (aki nem mellesleg már egy ideje igencsak vágyódott baba után) és találkoztunk is egy kávézóban, ahol igen hamar jó okot szolgáltatott arra, hogy a nyakába ugorjak (csak óvatosan), majd elloholjak megvenni neki ajándékba a fent nevezett művet. Ugyanis egy UH felvételt lobogtatott nekem nagy boldogan.

Bevallom, ennek a remek sapkának a létezéséről nem is tudtam addig, amíg az első gyerekünk makacs náthája kapcsán a körzeti gyermekorvosunk nem javasolta. Addig az ősi, sómelegítős módszert próbáltuk alkalmazni, vajmi kevés sikerrel, hiszen a gyerekünk még így, legyengült, beteg állapotában is a legmozgékonyabb lény volt 3 kilométeres körzetben. Azt nem mondom, hogy magától kérte, hogy felvehesse az új sapiját, de ha csomóra kötöttük az állán, akkor volt egy kis esély rá, hogy a felmelegített két kis betét kifejtse a gyógyító hatását. Lány lévén, sajnos nem jött be sem a francia divat, sem a vadászpilóták sapkájának emlegetése, de egy kis babázással vagy meseolvasással végül prímán el lehetett terelni a figyelmét a kockás fejfedőről, aminek a használata rém egyszerű.

Amíg a Kismama magazint a védőnők szövetsége, ha van ilyen, propagálja, addig a Baba magazint, az előbbi konkurensét a Brendon babaáruház. Nekem eddig minden vásárlásnál megkérdezték, hogy akarok-e előfizetni rá, de még sosem akartam. Ennek ellenére, amikor kiolvastam a Kismamát, ráfanyalodok, hogy vegyek egy Baba magazint, általában e döntésemben segít, hogy mindig van hozzá csomagolva valami ajándék, a novemberi számhoz pl. egy pelus.

A címlapon lévő "Brendon kupon 157693756423 Ft értékben"-nek már rég nem dőlök be, az ugyanis csak akkor érvényes, ha ezmegazmegamaz feltételek teljesülnek, de az extra ajándékoknak azért szoktam örülni.

Előző kecónkban - aholva csöppünk született - bőven volt alkalmam a gyerekszobán tűnődni. Mivel paneles egérlyukról volt szó, így a kreatívításomat nem annyira a bútorokon, mint a dekoráción élhettem ki. Adott volt egy halványkék alapszín (ami jól is jött, mert fiút vártunk), amit feldobtunk azzal, hogy mellmagasságig, illetve pár sávval megbolondítva (az ablakon körben, és nem a teljes szobán végighaladva) sötétkékre festettünk.
A két szín találkozásánál öntapadós bordürcsíkot húztunk körbe, majd felhelyeztük a szintén öntapadós barikákat a falra. Ehez a szetthez kapható még egy kis névtábla a gyerek ajtajára, meg egy kis fogas is, alvó barikával.

A képet sötétkék roló és sötétkék függyöny tette teljessé, a komnorságot pedig a vidám színes lámpa, meg a fehér kiságy ellensúlyozta. Nagyon aranyos lett, szép napos és most, ahogy írok róla hihetetlen honvágy fogott el a kis zug után. Olyan otthonos volt, olyan jó volt oda bebújni szopizni a babával. Hahh...

A fényterápiás lámpa beszerzése kicsit furcsán alakult nálunk. A helyzet ugyanis az, hogy Anya (vagyis én) nem feltétlenül rágódik minden egyes vásárlás vagy beruházás előtt azon, hogy a., szükség van-e a negyedik szívecskés harisnyára az Elsőszülött gyermekünknek  b., megéri-e megvenni 1.500 Ft-ért, amikor mindjárt itt a nagyszülők Mikulása és úgyis hoz egyet  c., futja-e most a család költségvetéséből szívecskés harisnyára, vagy inkább 50 kg burgonyát kellene venni télire. Ellenben Apa, minden ilyen kérdést feltesz magának (és ha ott vagyok, rögtön nekem is), és mondanom sem kell, az igenek ugyancsak kisebbségben vannak a válaszok között.

Terhesként csak röhögtem anyukám azon történetén, hogy amikor a bátyámat hazahozták a kórházból, és először akarták megfürdetni, ő sikongatott, hogy az egy centis vízbe apu biztos belefullasztja a gyereket, a gyerek meg ordított, mint a sakál. Én ugyanis mindig gyöngyöző kacajú hurkás kisbabákat habbal a fejükön láttam a lelki szemeim előtt, amikor a babafürdetésre gondoltam.

Aztán először akkor ijedtem meg, amikor hazamenetel előtt az ápolónő megmutatta, ő hogy fürdeti a 3 kiló alatti csomagomat - így forgatta, úgy forgatta, dobálta a gyereket, aki persze ordított, mint a sakál, és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ő ezt akkor most itt élvezi. Amikor pedig hazaértünk, rajtam kívül senki nem mert hozzányúlni a gyerekhez, így kénytelen voltam én fürdeni, de mivel továbbra is ordított, így a "fürdés" igazából csak "merítkezés" volt, nem pancsolás.

A Graco babakocsinkra remekül illeszkedett, így különösebb utánajárás nélkül is ezt vettük. Ránézésre jó volt, márkás és még a színe is ment a babakocsihoz.

A hordozót magában és bázissal is lehet rögzíteni, ez utóbbival persze biztonságosabb. Mind a bázist, mind a gyerekülést a biztonsági öv tartja a helyén, és elöl is és hátul is menetiránynak háttal kell bekötni. Lehet, hogy ez most szájbarágósnak tűnik, de mi a kórházból hazafelé simán arcal előre kötöttük be (butuska kezdő elsőgyerekesek). Szóval ez akár hiba is, hogy nem egyértelmű.

Szeretek olvasni. Gyerekkönyveket és könyveket gyerekekről egyaránt, de kevés olyan kiadvány van, amit évek óta, időről-időre előveszek. Miriam Stoppard könyve ilyen. 5 évvel ezelőtt kaptam ajándékba, és nyugodtan mondhatom, hogy azóta nemhogy évszak, de hónap sem múlik el anélkül, hogy fel ne lapoznám. Olyan ez, mint a várandós anyukáknak az első 9 hónapról szóló könyv. (Én mindig előrelapoztam, hátha azzal sürgethetem az idő múlását.)

Előre bocsátom, hogy terveim közt szerepel a kismama-irodalom általam ismert összes példányának bemutatása, megelőzendő azon kommenteket, hogy a Baba Magazinnal mi a helyzet - de terjedelmi okokból ezen poszt csak a -szerintem- legnívósabb kismama-lappal, stílusos nevén a Kismama magazinnal foglalkozik.

Általában a védőnőtől szokták megkapni a terhesek az első mintapéldányt, kivéve azon szerencsések, mint pl. én is, akik valamilyen munkakapcsolatban álltak már életük során a Sanoma kiadóval, így minden hónapban megkapták az aktuális számot - nem terhesként is persze. Azért nem vagyok annyira elvetemült, hogy már a két csíkos teszt előtt is olvastam volna, de tény, hogy amint jelzett az a bizonyos, hogy ott van, ahol lennie kell, azonnal rácuppantam a magazinra, és kapcsolatunk azóta is tart.