Én azoknak a parázós kismamáknak a táborát gyarapítottam az első terhességem alatt, akik szerették volna, ha mire a mindig mosolygó, rengeteget szopizó és egész éjjel alvó újszülöttünk megérkezik a kórházból, tökéletes szoba vár. Ergó, az utolsó hetekre már nem marad más feladat, mint a takarót felhajtani a rácsos ágyikóban, hogy amikor életünk új értelme aludni kíván, egyetlen felesleges mozdulat nélkül tudjuk betenni az ágyába. Ez volt az elképzelésem. Aztán jött a valóság, 2 héttel hamarabb a kiírtnál, így igazi csoda, hogy a meglepetés sikerült. A Férjem ugyanis folyamatosan nyugtatgatott, amikor még nem döntöttük el, hogy tapétázzuk vagy fessük a gyerekszobát, hogy nekem ezzel nem kell törődnöm, minden időre készen lesz.

Mivel az én drága Uram Pató Pállal mutat meglehetősen sok közös vonást, minden tétlenül elmúlt hét után úgy éreztem, sík ideg leszek, ha egy kantáros nadrágos festő-mázoló lesz az első ember, akinek az Elsőszülött gyermekemet megmutathatom, miután hazatértünk. Végül az nyugtatott meg, hogy a Férjem gyanúsan sokat susmogott a telefonban, így bizakodtam, talán mégsem a pucér falakat kell néznie a gyermekünknek, akár lát már, akár nem. Egy szombati napon, 5 évvel ezelőtt a két legkedvesebb kollégám reggel 8-kor bezárkózott a gyerekszobába, és egészen vacsoraidőig ki sem jött onnan. Gyerekszoba kulccsal bezár, én meg attól féltem, hogy a fene nagy kíváncsiság éjjel megindítja a szülést, mert aludni azt nem bírtam egy percet sem. Másnap reggel a két kedvenc kollégám magával hozta a maradék 10 másik kollégámat is, akik az előző napihoz kísértetiesen hasonlóan viselkedtek, vagyis eltűntek a gyerekszobában a Férjemmel együtt, és a szürkületben nagy viháncolva jöttek csak elő, hogy akkor kezdődik az előadás, lehet szépen felfáradni az emeletre.

Ott álltak, festéktől maszatosan, kigyúlt arccal, kuncogva mind a tizenhárman, és boldogan nézték, ahogy az örömtől és a meghatottságtól spontán sírásba kezdek. A gyerekszoba legnagyobb falán egy egész mese kelt életre, valós személyekkel. A Férjem és én ültünk a királyi trónon, a kutyáink egy labdával játszadoztak a lábunk előtt, kedves udvari bohóc szórakoztatott bennünket, a távolban egy kérő érkezett lovon, miközben egy jóravaló sárkény napozott a hegyes sziklák tetején. Ezt fogtam fel az első percekben, aztán minden nap találtam valami szeretnivaló apróságot (kikukucskáló mókus a fatörzs mögött, vidáman heverésző kisegér a villanykapcsolón, stb.), ami száz-meg-száz mesét ihletett meg az elmúlt 60 hónapban. A Lányokkal lefekvés előtt minden este elbúcsúzunk az összes mesés szereplőtől, és sajnálom nagyon, hogy elköltözünk innen, mert életem egyik legszebb ajándéka ez a falfestmény. Ja, és másnap megszületett az Első lányunk, csak erre a mesés képre várt...