A lenti írás szedina tollából származik, akit eddig bedina néven ismertünk, de a regisztráció kifűrkészhetetlen útvesztőjében ez a nickname sajnos elveszett, de a szerző mit sem veszített lendületéből:
Úgy emlékszem, a lányommal könnyebb volt... Vagy csak régen volt... Az emlékek megszépülnek idővel...
A napjaim felérnek egy kiadós iron-men (jelen esetben iron-women!) megmérettetéssel, pedig a kis Trónörökös még csak most lesz 20 hónapos. Bele sem merek gondolni, mi vár még rám a z elkövetkezendő hónapokban.. Években már nem merek gondolkodni, mert néha még az is fárasztó, ha csak a holnapot tervezem meg, és még a felét sem tudom teljesíteni, mint amire számítok. Hogy miért? Mert egy percre sem áll meg a kis istenadta.
Kezdjük az elején: amikor reggel felkel, már kinyitja a száját, és attól kezdve nincs csönd. Roppant szórakoztató, ahogy tanulja a szavakat, mindent megpróbál utánozni, ha sikert arat, annál lelkesebben folytatja. Nagy a felelősség, mit, hogyan mondunk, mert azonnal installálja! Alapozunk, a legfontosabbat már megtanulta: "- Kérem!" Igaz, Ő még csak "téjem"-nek ejti, de a hangerő fokozásával kifejezve türelmetlenségét, tulajdonképpen udvariasan erőszakos. Az étkezések bajosan zajlanak. Otthon könnyebben megoldható, bekötöm az etetőszékbe, így kénytelen egy helyben maradni. Nem egyszerű. Itt jön a képbe a szülői találékonyság. Maga az étkezés nem köti le a figyelmét, hiszen az első néhány kanál étel elnyomja pont annyira az éhségét, hogy onnantól kezdve már nem érez kedvet semmilyen létfenntartó tevékenységhez, helyette folyamatosan kéri a környezetében fellehető legkülönbözőbb tereptárgyakat. Legyen ez gyertya, távirányító, vagy egy rég elfeledett játék valamelyik dobozból... Ha sikeresen elterelem a figyelmét, képes vagyok néhány falatot a szájába dugni. Már próbálkozik ugyan az egyedül evéssel, de ezt is elég hamar megunja, inkább körbenéz valami érdekesebbet keresve. A legnehezebb, hogy étkezésről-étkezésre előrukkoljak valami újdonsággal, mert az előzőleg áttanulmányozott, feldolgozott tárgyak egy idő után, és sajnos elég hamar már nem bírnak számára vonzerővel.
A konyha után a fürdőszoba szekrényét is megtanultuk, előtte alaposan átválogatva a biztonságos, és a számára veszélyes dolgokat. Nem meglepő, de valahogy mindig a balesetveszélyes tárgyak a vonzóak számára, és néha nem vagyok elég gyors, hogy ezeket eltüntessem a látóteréből, mielőtt észrevenné. Ilyenkor jön az először kedves, majd az egyre hangosabb "Téjem!", ami az ellenállásom hatására fejhangon történő visításba megy át. Némi figyelemeltereléssel azonban célt lehet érni, egy kellően érdekfeszítő, ámde biztonságosabb, játéknak látszó tárgyat adok a kezébe, és megint kaptam néhány perc nyugalmat.
A szakirodalom eléggé megveti ezt a módszert, hiszen az étkezés az kizárólag az evésről kellene, hogy szóljon, de ember, anya legyen talpán, aki sokáig képes ezeket a javaslatokat betartani, ezek szerint működtetni a gépezetet. Nekem nem sikerült, ide egy rosszpontot... A másik komoly kihívást számomra a pelenkázások jelentik. Próbált már valaki egy tornádót szép szóval bezárni egy fiókba???? Lehetetlen... A pelenkázón békésen gőgicsélő gyermek képe már a múlté. A tehetetlenül fekvő aprócska baba, akit arra forgatunk, amerre szükséges, a végtagjait tetszés szerint helyezzük a megfelelő ruhaujjakba, és ha véletlenül leejtettünk egy zoknit, nyugodtan elfordíthatjuk tekintetünket az apróságról, anélkül, hogy az élete veszélybe kerülne, már csak álom. Lehetőleg állva leveszek Róla minden felesleges ruhadarabot, hogy a lehető legrövidebb ideig kelljen hanyatt feküdnie.
Normál állapotban ez az intervallum 1 és 2 másodperc között bármennyi lehet... :-(((( Minden előre kikészítek, majd a kapálózó ördögöt finomat ráteszem a lapra. Már párna van a feje alatt, mert profin veti Magát hátra a legváratlanabb pillanatokban, és néha csak néhány milliméteren múlik a koponyacsont épsége. Így csak döngve fog talajt a buksi, a koppanást kiküszöböltük! A kombidressz kinyitását igyekszem egy mozdulattal megoldani. A gyártók szerintem számítanak erre, mert eddig még egyetlen patent sem szakadt ki ettől az intenzív tépőmozdulattól. Pelenka gyorsan le, popsi kendővel higiénikusan tisztára mosva... Igen ám, de ha kaki is van benne, akkor kell igazán gyorsnak lenni, mert a pelustól megszabadult test azonnal kipördül, és keni mindenfelé a cuccot! Ekkor megint a találékony anyuka elővesz valami jó játékot, bármit, ami lefoglalja pár tized másodpercre... A mozdulatok sora ekkora már igen hasonlít egy birkózó döntőre az olimpián. Én próbálom "ellenfelem" testét leszorítani, kétvállra fektetni... Ő azonban egy finom mozdulattal elfordítja magát, és ezzel a csípődobással rögvest kiszabadul, erősen közelítve a pelenkázó széle felé... Ha nem vagyok elég ügyes, a popsitörlés már elmarad, mert hanyatt fekve, kukacozva, lesiklik előlem, és ha elkapom félúton a föld felé, megússzuk a komolyabb sérüléseket. Itt jön a nagy találmány, a Libero féle Up and Go bugyipelus, amivel az immáron szabadságát visszanyert élsportolónkat akár futás közben, állva is prímán be tudom pelenkázni. Szó szerint gatyába rázom! Az öltöztetés is futás közben végzendő, de ez már nem okoz akkora gondot egy rutinos anyukának, különben is, a becserkészendő kisvadat az előző procedúra már talán kifárasztotta annyira, hogy ha kicsit belehúzok, beérem valamelyik kanyarban...
A másik komoly kihívás, amikor a család már kilépett az ajtón, ki-ki a megfelelő irányban, napi elfoglaltságát végzendő, és én az éjszakai virrasztások miatt zombisodott állapotomat egy forró zuhannyal kívánnám emberivé alakítani... Együtt a fürdőben. A lazító tusolás ámokfutásszerű kapkodássá fajul, mert a kis felfedezőt ki kell húzni a véletlenül nyitva felejtett mosógépből, leszedni a szemetes tetejéről, és elkapni a fejére hulló hajcsattok, gumik és fésűk áradata elől, amit a szekrényen elérve magára ránt. Az biztos, ilyen aktív reggelekkel hamar elérem a számára ideális üzemi hőfokot, és hamarosan együtt pöröghetünk tovább. Nincs annyi játék, újdonság egy lakásban, amit ez a csemete pillanatok alatt meg nem tanulna, és ezáltal gyorsan a süllyesztőben végezné. Hiába cserélem dobozonként a játékhalmot, amit egyszer már felfedezett, azt később már csak pillantásra méltatja, és azonnal elhajítja. Minden vágyam egy magányban elvégzett wc látogatás, csukott ajtóval, újsággal... De valaki (VALAKI!!!) dörömböl az ajtón, hogy "-Nyitom!!!" és én hamarosan engedek az erőszaknak, aminek következtében a wc papír guriga ezerrel pörögve ontja magából tartalmát a padlóra, a kefe levét eresztve gurul a lábam alá, és az illatosító permete ködként lepi be csüggedt vállamat... Még emlékszem, amikor szopizott, volt időm olvasni közben, és olyan jókat pihentem... Soha nem vártam ennyire a tavaszt, mint idén. Ahogy kisüt a nap és a játszótér használhatóvá válik, elcsattogunk reggelenként, és csak a déli harangszó fog minket hazavinni! Szerencsére nincs túl közel, így még a hazaúton is fáradhat a gyermek, kecsegtetve a hosszú délutáni alvás lehetőségével...
Nem könnyű a vadócot betenni az autósülésbe sem, mert egyetlen homorítással kiveti magát onnan, miküzben kígyóként siklik be a két ülés között az autó padlójára. Néha azon csodálkozom, ezek a mozdulatok miért nem okoztak gerinctörést nála, hiszen a legkisebb helyekre is befordul, becsúszik a legkitekertebb pózban. Néha a teljes testsúlyom sem elég arra, hogy a kis popó a helyére, jelen esetebn az autósülésbe belekerüljön, és rácsaphassam a biztonsági öv mind az 5 pontját.... Ezt a szabadulási manővert előszeretettel űzi a babakocsiban is... Ha nem fékezem le naívan a kocsit, gyerekkel együtt gurulunk néhány métert, mire sikerül belecsomagolnom a vásott kölköt a sétáltató eszközbe, ha lefékeztem, sikeresen borítom föl azt a gyerekkel együtt... Abban az esetben van szerencsénk, ha végtelenül türelmesen tudok a dolgokhoz állni, és a birkózást megpróbálom játékosan kezelni, hancúrba viszem át a dolgot, és nevetve legyőzöm a kis pankrátort. Ha éppen időhiányban vagyunk és sietni kell, azonnal felmegy a pumpa, és legszívesebben feladnám az egészet még az elején.
Néhány mély lélegzet, majd belegondolok abba, hogy egy beteg gyerek nem így viselkedik, meggyőzöm magam arról, örüljek, hogy ilyen élénk, és felületesen megnyugodva újra próbálom az egészet, reménykedve a pozitív végkifejletben. Azt már meg sem merem említeni, hogy a lakásban néha már lepkehálóval gyűjtöm be a kis pókembert, hiszen mindenre felmászik, széket, asztalt tol a megfelelő helyre, és így minél magasabbról tudja becserkészni a környezetét (magasles... :-))) Nagylányom elégelte meg a kicsi magasröptű közlekedési igényeit, és egy jól irányzott mozdulattal bezárta a dohányzóasztalt a konyhába, így Ő is nyugodtabban játszahatott vele a várható sérülések veszélye nélkül. Azóta gyakaran én is ezt a megoldást alkalmazom. A másik lehetőség, folyamatosan mögötte állva próbálom megvédeni a lezuhanástól. Ilyenkor elég hamar nem tetszését fejezi ki felém, mert nem különösebben értékeli a korlátozást, és nem beszélve arról, hogy az ebéd sem készül el időre...
Most kell kórházba vonulnunk egy ambuláns beavatkozás miatt (egy éjszakai bennalvással...) és már előre cidrizek a forgószélként közlekedő fiatalember műtét utáni nyűgössége miatt, amivel felforgatjuk a kórház csendes kórtermeit. És még azt mondják, nem létezik perpeetum mobile.... Én feltaláltam... És próbálom felfedezni rajta azt a gombot, amivel legalább egyszer ki lehet kapcsolni, vagy az elemet hol tudom kivenni belőle....
Biztosra veszem, hogy mindenki, akinek ekkora a gyermeke, hasonló gondolatokkal fekszik-kel, ezért kérlek Benneteket, ha van valami jó trükkötök, tuti megoldásotok az említett helyzetek kezelésére, megoldására, vagy csak elviselésére, mondjátok el, mindannyian tanulhatunk belőle!
De a legfontosabb hozzávaló: nyugalom és csigavér....
Utolsó kommentek