Próbababák

Idén augusztusban még követtük a Kolompos zenekart mindenhová, így az Óbudai Nyár elnevezésű rendezvény záró napját is meglátogattuk dacolva a 40 fokos kánikulával és az árnyák nélküli "pusztában" felállított színpaddal. Először annak örültem meg, hogy könnyen találtam parkolóhelyet (az okosok szerint csak hinni kell benne, és mindig lesz; úgy látszik aznap ez ment), azután pedig annak, hogy a program keretén belül rengeteg társasjátékot, gyerekjárművet ki lehetett próbálni, mesekönyveket elolvasni, szappanbuborékot fújni, szóval maga volt a földi gyerekparadicsom.

Itt leltünk rá egy német nyelvű, Kisvakondos társasjátékra, ami a jól ismert Ki nevet a végén? vagy Kocog és kidob! társasra kísértetiesen hasonlít azzal a különbséggel, hogy a dobókockán nem számoknak megfelelő kis pöttyök szerepelnek, hanem színes rajzok (gomba, virág, napocska, stb.). Természetesen a "pálya" mezőin ezek a kis rajzok váltakoznak, így egy kisovis gyereknek sem okoz gondot gyorsan megérteni a szabályokat, és utána már nem marad más, mint a felhőtlen élvezet, főleg, ha nem Anya nyer a végén. :) A Nagyobbik egész úton hazafelé erről az egyszerű társasról áradozott, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbáljuk házilag elkészíteni. A bejelentésemnek hangos éljenezés lett a jutalma, így még aznap nekiláttunk az alkotó munkának, közösen. Először kiválasztottunk 4 mesehőst az egyik Kisvakondos könyvből, aztán kiszerkesztettem a pályát, a Lányom kitalálta, milyen ábrákkal "kövezzük" ki az utat. Közben én lelkesen elindultam a könyvből másolás útján, de a színezésre már nem jutott idő.

Másnap ennek is nekiveselkedtünk együtt, és kisütöttük, hogy a legkisebb fa építőkocka reinkarnálódik majd dobókockaként. Közben persze a Kicsivel is próbáltam foglalkozni és hitegetni a Nagyot, hogy mindjárt készen vagyunk. Nem vette be. Kitalálta, mivel gyorsíthatná meg az érthetetlenül lelassult folyamatot. Fogta és koromfeketére beszínezte Egérkét, akire a saját szülőanyja sem ismert volna rá. Na, nem azért, mert egy egér nem lehet koromfekete, hanem mert a Nagy még figyelmen kívül hagyja a határolóvonalakat színezés közben, így Egérke helyén egy hatalmas szénkupac várt a sorsára. A villámgyors akció mégsem járt sikerrel, mert közben már a vacsoraidőből is kifutottunk, jócskán. Tudom, nem szép dolog, de másnap, amíg a Nagy az oviban szórakoztatta a társait, addig én kiradíroztam a szénrakást, és újrarajzoltam Egérkét... Feddő nézést kaptam gyermekemtől alkotása megsemmisítéséért, és nyálas puszit a társasozás hőn áhított elkezdéséért. Azóta persze ez a kedvenc, és tervbe vettünk már néhány újabb koppintást is a téli szünetben...