Előre szólok, hogy ez nem tesztelős, hanem "nyavalygós" poszt lesz. Az ihletett a megírására, hogy szeretném, ha beszélgetni tudnánk az "apakérdésről", vagyis hogy ki mennyire, és milyen módszerrel tudja apát bevonni a gyerek körüli teendőkbe.

A dolog hátteréhez hozzá tartozik, hogy a lányom nemzője nem egy szentimentális tipus, és ez alatt most azt értem, hogy nagyon nem az. Azon pl. rendszeresen össze szoktunk veszni, hogy hányszor kaptam tőle virágot - ő 2-re emlékszik, én 1-re - de ha ehhez hozzávesszük, hogy már 8 éve együtt vagyunk, akkor akármelyik is igaz, sajnos egyik sem sok. Persze, nyilván nem a virágon van itt a hangsúly, és természetesen a gyerekprojekt előtt is tisztában voltam vele, hogy ő ilyen, ezzel együtt kell elfogadnom és szeretnem...

...de olyan irigykedve néztem mindig a nőgyógyász várójában az első-, második-, sokadik kispapákat, amint izgulva szorongatják a kismamájuk kezét, drukkolnak, hogy a baba úgy forduljon az ultrahangon, ahogy kell, majd párjukat éhgyomorral kísérik vérvételre, sőt, a cukorterhelésnél szolidaritásból ők is fellöttyentik azt a cukros keveréket... Ezek a kispapák természetesen szülésnél is ott vannak, kéznél vannak, masszíroznak, lélegeznek, köldökzsinórt vágnak, kézbe vesznek, bugyolálnak, meghatódnak, együtt sírnak, ésatöbbi.

Ehhez képest az én Uram talán ha három vizsgálatra jött el velem, vagy egy hét kényszerítés után. Ha ultrahangozott a doki, szinte sosem jött oda mellém, megelégedett azzal, hogy messziről szemléli a monitort, és szerintem sosem látott semmit. Ha rúgott a baba, nagyjából egy vállrándítással elintézte, nem olvasott egyetlen kilenc hónapos, vagy szüléses szakirodalmat sem, és bár a szülésnél - anyukámmal felváltva- bent volt, azért szerintem határozottan megkönnyebbült, amikor bejelnetették, hogy császármetszés lesz.

Bár jobban örültem volna, ha sokkal inkább részt vesz a terhességemben, és a szülésemben, de végül is erre még azt mondom, hogy neki nyilván nehezebb átélni a várandósságot, hiszen mégiscsak az én testemben nőtt az a baba, én éreztem, hogy rugdos, és nekem fájt, amikor született...

Aztán amikor már ott volt kint, hús-vér valójában, akkor meg sem merte fogni... olyan kicsi volt, persze, félt, hogy összetöri... aztán erre hivatkozva persze egy csomó mindent nem ő csinált, amiről úgy gondoltam, hogy majd biztos ő fogja csinálni: fürdetés, peluscsere. Így visszagondolva szerintem totál nem tudott mit kezdeni a helyzettel - persze, neki nem volt ott az a 9 hónap, bár halkan teszem hozzá, nem rajtam múlt, hogy nem vette ki jobban a részét a felkészülésből. Jellemző, hogy annyira zavarban volt a baba érkezésekor, hogy a kórházból való hazajövetelünk másnapján a legfontosabb dolga az volt, hogy az épp bedöglött számítógépünket megjavítsa...

Természetesnek tartom, hogy egy újszülöttnek az anyjára van leginkább szüksége, és persze, amint felsírt, vagy inkább megnyekkent, én dobtam el mindent, és rohantam a Lányomhoz. Lehet, hogy emiatt az apja úgy érezte, hogy ő nem fér bele a mi kettősünkbe, és bár nyilvánvalóan imádta a lányát, később sem nagyon vett részt semmiben. Igaz, hogy sokat dolgozott, de talán már 4 hónapos is volt a baba, amikor először megfürdette, és mivel kicsúszott a kezéből, és a gyerek egy adag vizet nyelt, újabb jópár hétnek kellett eltelnie, mire újra próbálkozni mert. Eközben én persze joggal éreztem úgy, hogy minden az én vállamon van, a Lány pedig csak velem akart ellenni, hiszen az apját alig látta.

Aztán megelégeltem a helyzetet, és kerek-perec kijelentettem, hogy innentől kezdve bizonyos feladatok átszállnak apára. Például a fürdetés. Azóta minden este ő csinálja, igaz, csak a "vizes"-részét, a vetkőztetés-öltöztetés továbbra is az én feladatom. Nem baj, legalább addig is együtt vagyunk. Ha ráér, akkor pedig kötelezően jön velünk sétálni (bár ilyenkor, télvíz idején sajnos ritkán szabadulunk ki egy fülfájós gyerekkel), és igyekszünk úgy szervezni az orvosi viziteket is, hogy ő is el tudjon jönni. Bevezettük továbbá a váltzott éjszakai műszakot is, miszerint egyik éjjel ő megy be a gyerekhez, ha felsír, másik éjjel én. Erre többek között azért volt szükség, mert a kisasszony senki mást nem fogadott el éjszaka, csak engem, és ez 10 hónap után már tényleg nagyon kimerítő volt. (És azért is, teszem hozzá halkan, mert így végre neki sem mindegy, hogy mikor alussza át a gyerek az éjszakát...)

Mostanában egyébként sokkal többet van a gyerekkel, és jobban el is töltik az időt - igaz, most már a gyerek is interaktívabb, jobban lehet vele játszani. Ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy ha lehetősége van rá, akkor szívesen passzolja le a porontyot, és valahogy még mindig nem fogadja el, hogy a gyerek miatt (vagy inkább révén) az ő élete is megváltozott, nemcsak az enyém, és nem az a természetes, ha ő továbbra is úgy él, ahogy csak akar...

Én talán már a fogantatás pillanatában anya lettem (vagy annak éreztem magam), de a szüléskor biztos azzá váltam. De Apa szerintem nem születik csak úgy, talán inkább "belenő" a szerepébe.

Nálatok ez hogy volt? Kellett trükközni, hogy bevonjátok a párotokat a gyerek körüli teendőkbe, vagy kikapta a kakis popsit a kezetekből, hogy akkor most ő teszi tisztába? Apák, Ti hogyan éltétek meg mindezt?