Barátainkkal közösen 4 gyerekünk van, így olyan éttermet kerestünk, ahol nemcsak játszósarok van, hanem felügyelet is, hogy egy kis beszélgetésre is legyen lehetőségünk, miközben a velős csontról szopogatjuk le a cupákot. Telefonban a játszósarokhoz közeli asztalt kértünk, ami a valóságban picit már az ellenkezőjébe hajlott, de végül 20 percnyi küzdelem után kaptunk egy olyan asztalt, ami a játszósarok mellett volt. Én eléggé elnéző szoktam lenni, de bevallom nem értettem, hogy az a társaság, ahol egy 71 éves bácsi ünnepelte a szülinapját 6, Vele egykorú barátjával, miért ült legközelebb a játszósarokhoz... Rejtély. Talán az unokák iránti nosztalgia végett.
A fiatalabb és kicsit idősebb gyerekfelügyelő (a foglaláskor óvónőknek aposztrófálták őket) olyan unottan és mélán üldögélt egy padon, mintha arra kérték volna őket, fogalmazzák meg magukban a végrendeletüket, mielőtt az utolsó munkanapjuk is véget ér. Amikor akcióba lendültek, akkor egy valamire nagyon odafigyeltek, hogy minden házszabályt betartassanak minden csemetével. "Zolika, vedd le a fejedről az autót, mert az nem sapka. Dorina, engedd el a szalagkorlátot, mert azt nem szabad megfogni." A fásultságot és a kedvesség hiányát leszámítva nem volt velük igazi baj, mert azok a gyerekek, akik tudtak egyedül vagy párban játszani, nem zavarták őket, a többiek pedig elég renitensek voltak ahhoz, hogy jó sokszor el lehessen ismételni, hogy mit nem szabad.
Okay, kicsit pikírt vagyok, mert az én Lányaim is ott múlatták az időt, amikor már degeszre ették magukat, és a kirakózás vagy a sínpakolás még mindig kellemesebb elfoglaltság volt Nekik, mint teli bendővel szalvétát hajtogatni az asztalnál. Amikor a pelenkázót kerestem, az ajtó melletti felirat ellenére nem voltam biztos benne, hogy meg is találtam. Egyrészt mert ez volt az étterem cudarul leghidegebb helysége, másrészt a pelenkázó a falból kiszakadva feküdt a földön, így két szék összetolásával sikerült némi vízszintes felületre szert tennem és kicserélni a Kicsi pelenkáját. A mosdópulton üres, ki nem dobott nedveskendős zacsik hevertek néhány zsebkendő társaságában, talán hangulati elemként, nem tudom.
Az ételek egyébként finomak voltak, de rá kellett jönnünk, hogy egy hagyományos étteremhez képest egy ilyen "all-you-can-eat" rendszerű (önkiszolgáló), felugrálós helyen az átlagnál is kevesebb szót tudunk váltani az asztaltársaságunkkal, mert rendszerint valaki épp az aktuális étel-beszerző körútját tartja, míg a másik pelenkáz vagy csemetéjét eteti. Az viszont nagyon tetszett, hogy minden vendég "szépen" volt felöltözve, mintha vendégségbe ment volna vasárnapi ebédre. Mivel mi nagyon-nagyon ritkán járunk a gyerekekkel étterembe, ezért ez esztétikai csúcspont sokat dobott a kedvünkön. Kicsit hiányoltam, hogy semmilyen tészta sem volt, illetve csirke vagy pulykahúst csak frissen lehetett "süttetni" (amire várni kellett), de a gyerekek nem voltak elégedetlenek a húslevessel, ez csak nekem hiányzott. De nincs okom nyavalyogni, mert nagy széles volt a választék (a Nagy most evett életében először polipot, és ízlett Neki, de a rend kedvéért azért megbeszéltük, hogy az itthoni étlapunkra még nem kerül fel).
Az étterem népszerű, sokan voltak. Etetőszékkel fel vannak készülve és a kicsiknek nagy élmény a tejszínhab automata. Felnőttek 5.000 Ft-ot fizetnek, a gyerekek 150 cm alatt 50%-os áron ehetnek annyit, amennyi beléjük fér. Mi egy időre maradunk a házi vendéglátásnál, de egy próbát megér az étterem a finom ételek miatt.
Utolsó kommentek