Közeledik a Karácsony, és gondolom, már mindenki súlyos ezreket vert el hőn áhított, méregdrága, ámde teljességgel haszontalan dolgokra, de ha eddig nem is, még van pár nap, majd fog.

Bár rólam amúgy is köztudomású, hogy nem tudok spórolni, de az évnek ebben a szakában valahogy mindig keserű szájízzel megyek be a bevásárlóközpontokba, plázából plázába járok, a tökéletes (hőn áhított, méregdrága, ámde teljességgel haszontalan) ajándékot kutatva. Mintha ugyanazok az emberek jönnének velem mindenhova...

A kismanónak kerestem ajándékot. Vergődtem a dillemában, miszerint most költsek rá többezer forintot, amiből vegyek egy újabb zenélő, sípoló, nyekergő, villogó, idegesítő szart, vagy -mondván, hogy neki még ez az egész annyira nem érdekes- vegyek neki valami jelképeset, és inkább olyanra költsem a pénzt, amire tényleg szüksége/szükségünk van. Mindegy, mert akármit is választottam, sehogyse tetszett a megoldás, de ahogy a boltokat jártam, kezembe akadt egy szappanbuborék-fújó, 145 Ft-ért. Megvettem, hazahoztam, a babó épp csücsült a játékhalom közepén, majd tátott szájjal, mint aki varázslatot lát, figyelte, ahogy a szappanbuborékok szállnak a feje felett, és szétpukkannak az orrán. Persze, próbálta megfogni őket, de nem járt eredménnyel, viszont ennek ellenére is borzasztóan tetszett neki a játék - amikor anya varázsol.

Ebből természetesen levontam azt a trivialitást, hogy a gyereknek marhára nem kellenek a méregdrága kütyük, legalább is nem 2-3 éves kor alatt - a zenélő-villogó izék maximum anya és apa fantáziáját és pénztárcáját izgatják, a gyerek meg jobb híjján kezd el velük játszani, de szerintem minden baba gondolkodás nélkül a kulcsot választja akármilyen Fisher Price csodamasina helyett is.

Amikor én gyerek voltam, nem volt Fisher Price, Disney vagy egyéb márkás hülyeség, Barbie-t és Legot is csak a valutás boltban árultak. Volt viszont egy nagy piros színű fa láda a szobánk sarkában, ami akkora volt, hogy a Bátyám és én is bele tudtunk bújni - később aztán összement a láda, sőt, "kilomtalanították" nem olyan rég, amiért -innen is üzenem- még most is haragszom.

A piros láda rejtegetett egy csomó kincset, amik közül sok elveszett már (pl. a Moncsicsi babám), de van egy pár, amit azért sikerült kimenteni, hogy átörökíthessem a kismanónak is. Ha már a babáknál tartunk, ilyen megmentett darab Pufi baba. Aki nem emlékszik Pufi babára, annak elmondom, hogy ez egy műanyag -meglehetősen pufók- fejű, rongy testű baba, amiről még csak a ruhát sem lehet levenni. De a mai napig előttem van a reklám, ahogy hegyekben áll a talán 2-3 féle Pufi baba és egy kislány ölelgeti a valószínűleg hosszú reklámfilmben a babákat - és én annyira, de annyira szerettem volna egyet! Meg is kaptam, fájdalomdíjként, amikor kórházban voltam. Pufi babát most a Lányom szeretgeti, jó nagyokat harap a kövér arcába - de Pufi nem haragszik érte.

A másik, Kismanót csodálattal eltöltő játék a búgócsiga. Nekünk igazi retro darab van, amit szerintem már csak a lomiban vagy a bolhapiacon lehet találni - ha megbúgatom, a gyerek oda meg vissza van - sőt, ez volt az első dolog, amiért hajlandó volt kúszni egy kicsit.

A keljfeljancsim az enyészeté lett, ellenben Babó kapott egyett, amikor megszületett. Azt hallottam, hogy a keljfeljancsi hungarikum, ehhez képest a mi zebracsíkosunkon, aminek absztrakt mivoltában a mai napig keresem az értelmet, azt írja, hogy Made in China. Egyébként szuper kis darab, leszámítva, hogy annyira nem nehéz, hogy egy féléves már ne bírja el, de annyira igen, hogy ha a fejére ejti, akkor frankón megüti magát vele.

Sikerült még megmentenem nagyon-nagyon sok könyvet - és ezek a legviccesebbek. Az össze-vissza firkált Öreg néne őzikéje egyik utolsó versszaka például így szól: "Egyiket Gál Péter hozta,/másikat meg Kovács Julcsa,/harmadikat Horváth Erzsi,/úttörő lesz valamennyi." A Cini-cini muzsikában is külön fejezet foglalkozik április 4-ével, május 1-gyel és november 7-tel - gondolom, ezeket a kiadványokat azóta már update-elték.

Mindezekkel nem azt akarom mondani, hogy hej, de jó volt a nyolcvanas években gyereknek lenni, és most meg milyen rossz, mert "mint tudjuk", az élet nem volt fenékig tejfel akkor sem. Bár akármennyire gondolkodom, nem emlékszem arra, hogy nekünk rossz volt 45 négyzetméteren, panelban, mert valahogy ez volt a természetes. Persze később nekem is volt Barbie-m, Legom, Playmobilom, és ezzel együtt volt a gyerekkorom szép. Nyilván majd az én Lányomnak is lesznek ilyen babái (bár úgy tudom, most már a Bratz a menő, nem a Barbie), és neki meg így lesz teljes. Csak valahogy azt sajnálom, hogy nem tudtam több mindent megmenteni neki az én játékaim közül - mert van abban valami megható, amikor a kismanó egy 30 éves, ütött-kopott xilofont püföl órákon át...

Nektek mi volt a kedvenc játékotok gyerekkorotokban, és mi az, amit meg tudtatok menteni az utókornak?