Nem Apukán, nem hintalovon és nem is a vurstliban, hanem egy élő kancán. Ez ugyanis a Nagyobbik minden vágya, amióta mutogatni és beszélni is tud egyben, így bárhol is járunk és lovat látunk, arra Ő a lehetőségeihez és a szülői hajlandósághoz képest fel szeretne ülni. A Lóimádó lassan 5 éves, így nemrég beadtuk a derekunkat, mert most már nemcsak akkor gazsulált, ha felbukkant a horizonton egy négylábú patás, hanem csak úgy simán is, ébredés után vagy ebéd közben. Úgy tűnt, komoly a dolog.

A környéken találtunk egy lovardát, és bíztunk benne, hogy a lovaglás több lesz, mint az eddigiek, amiért pénzt adtunk ki. Vagyis nem arról szól, hogy a Lányunk felpattan a lóra, akit egy néma rabszolga sétáltat körbe-körbe, szegény lovacska pedig csak rója a köröket lehajtott fejjel. Pedig a Lányunk az elején beszélt is a lóhoz, sőt énekelt is, de azért lássuk be, ez 30 percen keresztül nehezen fenntartható állapot még akkor is, ha a mi Lányunk szája csak alváskor áll be. Szóval nem volt azért rossz dolga eddig sem, de valami másra vágyott, vágytunk. A tököli Nusifarm környezete elég lepukkant, viszont lovaglás címén végre valami nagyszerűt kaptunk! Először a Lóimádó majdnem 5 éves és Juci, a kezes kanca barátkoztak egymással néhány sétálós kör erejéig, utána viszont futószár következett és érdekesebbnél érdekesebb gyakorlatok. Körbefordulás a nyeregben, hátrafekvés (ember a ló hátára és nem fordítva), hajolgatás az ellentétes kengyelben lévő lábhoz, mindez megfejelve azzal, hogy Juci közben komótosan halad. Lóimádó nem félt, ügyes, hihetetlenül bátor és boldog volt. Főleg, mert a második alkalommal már ügetni is tanult, tanulgatott. Meg persze Attila bácsi, az oktató néha hagyta, hagy cserfeskedjen a mi kis Dumamancink. Persze nem túl sokat, de pont annyit, hogy még jól érezze Magát. Juci ölelgetése és paskolgatása mindig külön program a végén, az almával etetésről nem is beszélve. Közben a 15 hónapos Kisebbik is végig lázban égett. Amikor nem engedtük meg Neki, hogy betipegjen a lovak közé, óriás hiszti keretében verte az overálos kis fenekét a földhöz. Szerencsére voltak hátul tehenek is, így a hisztis koregráfiát két helyszínen is elő tudta adni, de ez elosztva a félórára, nem volt olyan vészes. És persze, amikor a végén Ő is megölelgethette Jucit, nem nézett már rám úgy, mintha ma el akarna költözni otthonról.

Azért írtam meg ezt a bejegyzést, mert én sohasem lovagoltam, az én fejemben ködösen ugyan, de egyfajta úri sportként élt eddig a lovaglás. Viszont, most, hogy láttam a Lányomat, minden átértékelődött bennem. A lovaglás nem olcsó mulatság (ami persze relatív, 1.500 Ft-ot fizettünk 30 boldog percért). Akárhogy is, de kigazdálkodjuk, hogy hetente egyszer el tudjon menni, mert szívesebben van Jucival, mint a homokozóban a sütiformákkal vagy épp otthon Lelle-babája mellett. Kint van a szabadban, mozog, tanul, fejlődik. Megszereti a lovakat (a kutyákat már imádja egyébként), előbb-utóbb megtanulja, hogyan kell bánni velük, gondoskodni is róluk. Ha a gyermeketeknek, gyermekeiteknek van kedve a lovagláshoz, én bátorítok mindenkit, hogy legalább egyszer engedjétek meg nekik, hogy felüljenek egy lóra szakavatott segítség mellett. Korábban nem gondoltam, hogy a Lányom már ovisan érett lesz a lovaglásra, de Attila bácsi mesélte, hogy hetente kétszer jár hozzájuk egy 3 éves kislány, aki imádja a lovakat, és mindennél jobban szeret lovagolni. Van egy hintalova otthon az ágya mellett, és úgy alszik el, hogy az egyik kezével szorítja a kantárt...