Tiszta szívemből kívánom, hogy egyetlen olvasónknak se kelljen közelebbről megismerkednie bármelyik szülészet koraszülött osztályával - de úgy gondolom, hogy érdemes azért néhány sort áldozni az ilyen osztályok működésére, azért is, hogy ha mégis odakerülünk, ne érjen felkészületlenül a dolog, de azért is, hogy elismerjük az ott dolgozók áldozatos, és egyáltalán nem könnyű munkáját.

Nekünk tulajdonképpen szerencsénk volt, mert tényleg viszonylag rövid időt (6 napot) kellett az ÁEK koraszülött-részlegén eltöltenünk, szemben az ott szokásos 2-3 héttel, vagy különlegesen pici koraszülöttek esetében jóval hosszabb idővel. Koraszülöttnek egyébként az a baba számít, aki a betöltött 37. terhességi hét előtt jön a világra, de a koraszülött osztályra kerülhetnek nem koraszülött, ámde valamilyen problémával született újszülöttek is. Az ÁEK-ban amúgy az a gyakorlat, hogy minden császáros babát bevisznek a korára, ahol addig inkubátorba kerül, amíg az anyukája nem tud felkelni (10 órával a műtét után).

Nos, nem mennék bele messzemenően a szülésem részleteibe, nagyjából annyi a lényeg, hogy egy téves diagnózis miatt a 37. héten megindították a szülést, amit "természetesen" császárral kellett befejezni. A baba világrajötte után megállapították, hogy semmi baja, ellenben a fejlettsége csak 36 hetesnek felel meg, a tüdőfunkciója nem volt tökéletes, így került a PIC-re (Perinatális Intenzív Centrum), inkubátorba, oxigénre. Tulajdonképpen meg sem mutatták...

A koraszülött osztályokon az ápolás zavartalansága érdekében nagyon szigorú szabályok működnek, amelyet a szülők lelkiállapotára való tekintet nélkül, de azt hiszem, érthető okokból nagyon keményen be is tartatnak. Ez azt jelentette, hogy naponta kétszer volt látogatás, fél 2-kor, amikor anya és apa mehetett be, illetve fél 8-kor, amikor más látogatók is bemehettek, igaz, csak egy üvegablakon keresztül láthatták a picurokat, és csak azokat, akik már nem voltak inkubátorban. Mindkét alkalommal maximum fél órát... ugye, ne mondjam, ez mennyire kevés. Ilyenkor egyébként a cipőre zacskót, felülre pedig köpenyt kellett húzni, illetve, mielőtt a babához értünk, fertőtlenítős folyadékkal kellett kezet mosni, ami annyira kiszárította a kezet, hogy a végén már a Bepanthen sem segített (de nyilván ez a legkevesebb). Az orvosok állítólag ilyenkor tájékoztatták a szülőket a baba állapotáról - azért állítólag, mert mihozzán talán ha 3-szor jött oda az orvos, ami azért nem volt akkora baj, mert ha nem volt mit mondania, akkor nem volt olyan nagy baj.

Az én Lányom szerencsére csak másfél napot volt inkubátorban, ezután átkerült hagyományos kórházi kiságyba, a "hízlaldába". Bár még most is állandóan infúzión volt (hihetetlen helyekre volt bekötve a tű: apró kis kezekbe, lábakba, egy alkalommal pedig a buksijába), és folyamatosan figyelték a véroxigén szintjét is, ekkor már 3 óránként mehettem be hozzá etetésre, és ha volt a közelben egy segítőkész nővér, akkor kézbe is vehettem (azért mindig akadt egy segítőkész nővér).

Ezentúl én is csatlakoztam a terhességi patológián "gondozott" több anyához, akiknek a babájuk szintén a korán volt, és  három óránként elindultam, hogy friss császárosként megtegyem a kb. 10 perces sétát a mi osztályunk és a kora között, majd a nehéz vas ajtó előtt várakozzam újabb hosszú perceket, mire az ajtó kinyílt, és mehettünk a babáinkhoz.

Az etetésről annyit, hogy bár abszolút szoptatáspárti a kórház, a korán természetesen nem fogják megvárni, hogy az anyáknak beinduljon a tej, hanem tápszerezik őket egészen addig, amíg megbízható mennyiséget nem képes szopizni a baba. Így amíg nem indult be a tejem, az én Lányom is cumin élt - és hiába erősködtem, hogy segítsenek mellre tenni, ebben valahogy csak nagyon ritkán értek rá segíteni, mondván, hogy még úgy sincs tejem. Végül egy kedvesebb ápolónő egyszer segített, úgy, hogy jól megnyomta a mellemet, amitől csillagokat láttam ugyan, de ennek eredményére egy-két csepp előtej kezdett szivárogni - és arról tudtam, hogy mennyire hasznos. A Lányom ugyan nem cuppant rá rögtön, de mivel innentől kezdve nem hagytam magam, amint belövelt a tej, tudott szopizni. 20 ml volt az a határ, amikor levették az infúzióról, ezt a Lányom az első igazi szopinál kiszívta, a következőnél 30-t, majd 80-90 ml-vel mentünk haza 3 nappal később...

Az osztályon, az ún. "anyaszobában" két fejőgép állt az anyák rendelkezésére, hogy éjszakára tudjanak tejet hagyni a babáknak, illetve nem mindenki tudott minden alkalommal szoptatni jönni, és persze nem is minden babát lehetett szoptatni. Mivel az osztály fullkapacitáson működött, így a fejőgépekre is nagy volt az igény. Emiatt is, de amúgy is, szerintem érdemes inkább beszerezni egy mellszívót. Az anyaszobában egyébként az állandó téma a kinek a gyereke mennyit evett, és a melyik nővér van szolgálatban volt, de azt hiszem, elég jó ismeretségek köttettek a mellszívó cuppogása mellett...

A nővérekről: voltak nagyon jó fej, segítőkész, megértő nővérek, akik felül tudtak emelkedni a napi stresszen és a szívszorító helyzeten, és emberséggel tudtak bánni az anyákkal is. Úgy értem, hogy én persze megértem, hogy neki 30 gyerek életéért kell küzdenie, de nekem csak ez az egy gyerekem van - jól esne egy mosoly, egy perc figyelem, hogy segítsen mellre tenni, átpelenkázni, vagy megnyugtatni, hogy minden rendben a babámmal. Mondom, voltak ilyenek is, meg olyanok is, aki a délutáni látogatás végén fél órára (!) kizavart a folyósóra, és nem engedte, hogy az ordító babát megszoptassam fél órával korábban (!), mondván, hogy férfiak is vannak az osztályon... (szegény, ha tudná, hogy milyen körülmények között szoptattam kint...). Aztán odament a nyávogó babához, és cumit dugott a szájába.

Egyébként egyszer, egy sokáig elhúzódó fejés után tanúja voltam egy beszélgetésnek a főorvos és az ápolónők között, miszerint a nővéreknek minden meg kell mutatni, mielőtt hazaengednek minket. Ehhez képest az apró baba pelenkázását egyszer sem, a fürdetést összesen egyszer mutatták meg. Bár ahogy hallottam, ez épp eggyel több volt, mint egy hagyományos szülészeten...

Voltak olyan nővérek, akik a rengeteg szörnyűség ellenére is képesek voltak derűvel fordulni nemcsak az anyák, de ami még fontosabb, a babák felé is. Sokszor tanúja voltam, ahogy babusgatták, becézgették a kis törpéket, sőt, annak is, ahogy egy nővér fél órát küzdött az egyik aprósággal, aki szopóreflex nélkül született - ennek ellenére sikerült megcumiztatnia. Aztán később annak, ahogy egy másik nővér "nem ért rá" a már szopóreflexes gyerkőcöt megcumiztatni, hanem lenyomta a torkán a szondát...

Szóval volt itt ilyen is, olyan is. Mentségükre legyen mondva, hogy valóban egy nagyon stresszes hely egy koraszülött osztály, hiszen ott látszik leginkább, mennyire közel van egymáshoz születés és halál. Arról nem is beszélve, hogy a kórázreform kapcsán összevonták a koraszülött osztályokat (is), és a két legsúlyosabb eseteket ellátó osztályok egyike van az ÁEK-ban. Az igény sajnos óriási, szinte folyamatos teltházzal működnek, amikor én szültem, akkor például a Lányomé lett az utolsó szabad hely... így sem volt leányálom, de azt hiszem, sokkal rosszabb lett volna, ha elviszik egy másik kórházba.

A koraszülött osztály amúgy mindennel el volt látva, amire a babáknak szükségük van, bár a rugikvból kivétel nélkül majd' mindegyik kiesett, de pelenkát gyártanak koraszülött méretben is (ráadásul Liberot). Fürdető, popsikrém, sterilizáló folyadék a fejőeszközökhöz, tejtároló üvegcsék - mind volt nekik, így nekünk tényleg semmiről nem kellett gondoskodnunk.

Végezetül még fontos megemlíteni, hogy azokat az anyákat, akikkel nem lehetett 24 órában a gyerekük, általában nem a szülészeten, hanem a jóval nyugodtabb terhességi patológián helyezték el. Ez azért jó volt, mert így legalább nem voltunk olyan nőkkel körülvéve, akikkel ott volt a babájuk, és nem volt akkora zaj sem, így kicsit többet tudtunk pihenni is. Mondjuk, olyan szempontból viszont mindegy volt az elhelyezés, hogy én szinte alig voltam a szobámban, mert ha nem szoptattam, akkor fejtem - így fordulhatott elő az, hogy a 6 bent töltött nap alatt összesen 3-szor látott orvos - ebből az egyik a varratszedés volt.

Mindent összevetve sokáig tartott, míg sikerült kihevernem a Lányom életének első hetét. Szerencsére őt talán annyira nem viselte meg a dolog, mert nagyon harmonikus, nyugodt baba lett belőle.

Így hát "leteszteltük", "túléltük" de remélem, többet nem lesz rá szükségünk!