Lehet, hogy nem az ünnepeket előtt kellene ezzel a témával előhozakodnom, de pont a rengeteg szervezés, teendő miatt különösen fontos kérdés szerintem, hogy a kisgyerekes családokban hogyan is működik a nagyszülők-szülők-unokák viszonya, illetve számíthatnak-e a családtagok egymásra az ünnepek előtt, amikor egy kiválóan logisztikázott család is összeomolhat a feladatok súlya alatt... Engem régóta foglalkoztat ez a téma, mert azt tapasztalom, hogy nem vagyok egyedül azzal a problémával, hogy a mi Lányaink nagyszülei egészen mások, mint amilyenek az én nagyszüleim voltak. Sokan legalábbis.
Én azt vettem észre, hogy nem mindenkinek büszkeség és boldogság manapság nagyszülőnek lenni. Nem minden nagyszülő jelentkezik a téli szünetben, hogy szívesen elvinné a Diótörőre az unokáját, vagy megtanítaná mézeskalácsot sütni. Nem minden nagyszülő szól a gyerekes gyerekeinek, hogy este átugrom, menjetek el kikapcsolódni kicsit színházba, moziba, vacsorázni, vagy csak sétálni egyet kettesben. Nem minden nagyszülő telefonál, hogy hogy vannak a gyerekek, amikor azok megbetegedtek. Nem minden nagyszülő szeretne nagyszülő lenni. Vagy én lila ködben élek, mondjátok? Néha az az érzésem, és csak nem olyan régen jöttem rá erre, ami egyáltalán nem biztos, hogy így van, szóval hogy önzőek egy kicsit azok a nagyszülők, akik alig látják az unokákat, akik maguktól sosem jelentkeznek. A gyerekek rég kirepültek, hozzászoktak a kényelmes életükhöz, amibe nem feltétlenül fér bele egy olyan unoka, akit naponta hétszer is pelenkázni kell, vagy izeg-mozog és folyton futni kell utána, vagy ne adj isten állandóan csak kérdez, csak kérdez és igényli, hogy foglalkozzanak vele. Ez fárasztó. Nagyon. Mi szülők tudjuk ezt a legjobban, de a mi szüleink is voltak kisgyerekes szülők, és én mégis úgy érzem, hogy sokszor ezt elfelejtik és bele sem gondolnak, hogy milyen jól esne nekünk néha egy telefon, egy kis figyelem, egy-egy szabad óra. És nemcsak akkor, ha mi kérjük, hanem csak úgy...mert szeretnek minket, mert átérzik a helyzetünket (ki más, ha nem Ők), mert imádnak az unokákkal lenni.
Tudom én, hogy nem vagyunk egyformán, és van amelyik nagyszülő kötött sapkával szeret, van amelyik egy tál sajtos pogácsával és van aki egyszerűen csak az odaadó figyelmével, de miért van olyan, hogy valaki semmit sem szeretne átadni az unokáknak, akik a szülők után a legközelebbi rokonok és akiket a gyerekek általában feltétel nélkül imádnak. Mondjátok, hogy lehet, hogy valaki nem segít, mert anno neki sem segítettek? Hogy lehet, hogy csak akkor kívánja látni az unokákat, ha épp neki megfelel? Hogy lehet, hogy egy évben egyetlen éjszak sem fér bele, amikor az unokák a nagyszülőknél alszanak? Rengeteg nagyszülő dolgozik még aktívan (az én és a Férjem szülei is például), így egyértelmű, hogy nehezebb a hétvégéken az unokákra is szánni időt, de mi lehet ott a baj, ahol erre nincs semmi igény? Segítsetek ezt megérteni! Mit lehet ilyenkor tenni? Őszintén beszélgetni a nagyszülőkkel? Beletörődni? Csak célozgatni? Rákérdezni? Elfogadni? Ha igen, hogyan?
Bocsássatok meg, hogy ennyire negatív vagyok. Nagyon sok jó tapasztalatról, élményról tudok beszámolni én magam is, és azok is, akiknek nem "adatik" meg, hogy a nagyszülők nagyszülőként "működjenek", de tényleg régóta próbálom megérteni, hogy miért nem szeretne valaki nagyszülő lenni, feltételezve természetesen, hogy a körülmények teljesen normálisak....bár az az igazság, hogy nincs is ilyen...egy nagyszülő minden helyzetben nagyszülő. Azt hiszem.
Utolsó kommentek