A Bioköles-golyóval először egy játszótéren találkoztam. Na, nem ezzel labdáztak a gyerekek (bár nem rossz gondolat…), hanem az egyik rutinos anyuka halászta elő a mindentelnyelő szütyőjéből egy műanyag kis dobozba csomagolva. Kíváncsi voltam, hány chipshez és gumicukorhoz szokott gyerek kezd el kórusban fújjolni, de meglepetésemre egymást lökdösve próbáltak elsőként közel kerülni a valljuk be, nem túl étvágygerjesztően kinéző köleskupachoz. Ezen a kis jeleneten felbuzdulva már másnap bevetettem magam egy drogériába és magamévá tettem egy zacskóval a gyerekcsalogatóból.

Másodszülött porontyomnak óvatosan felmutattam egy golyót, aki egyébként minden reakcióját alaposan megfontolja, ám most gondolkodás nélkül nyúlt az újdonság felé. Bekapta. Elrágta. Lenyelte és határozott böködésbe kezdett előreszegezett mutatóujjal a kölest rejtő zacskó felé. Adtam Neki még egyet. Elvette. Megette. Mutogatott. Ezt ismételtük addig, amíg meg nem untam és végül egy jó maréknyit be nem öntöttem egy műanyag kis tálba és oda nem adtam kölesrajongó gyermekemnek. Az ötlet nemcsak azért bizonyult kiválónak, mert a Lányom jóllakott úgy, hogy nem kellett etetnem, hanem további félórára lekötötte magát azzal, hogy a meghagyott néhány kölesgolyót ki-bepakolta a tálba vagy épp harsány kacagás közepette a fejére borította a nasit edényestől. Délután jött a második menet. Ovis Lányom keresés nélkül fedezte fel az új ennivalót a konyhában, és Kishúgához hasonló viselkedést produkált, a tányérfejrerakást leszámítva. Ráadásul hamar rájött, hogy a másodszülött még akkor is hajlandó megenni legalább 10 kölesgolyót, ha előtte eltűntetett 30 dekagramm grillcsirkét, így ha el akarta hallgattatni a nyűgösködő Hugicáját, nem kellett mást tennie, mint elégurítani néhány dundi kölesgolyót. Hab a tortán, hogy én is megszerettem, és jártamban-keltemben a konyhában mindig elrágcsálok néhány darabot abban a biztos tudatban, hogy végtelenül jót teszek a testemnek ezzel.